Ősszel folytatódik a Legendás Albumok koncertsorozatunk, és zajlik a bérletértékesítési kampányunk. Ezzel lehetőség nyílt az évad első felére megvásárolni egy fix helyet a koncertsorozat eseményeire. A bérletként lefoglalt ülőhelyeket nem lehet megvásárolni az egyes koncertekre!

A koncerteken ismét a jazztörténet ikonikus lemezeit vesszük górcső alá, ezúttal is természetesen a Modern Art Orchestra zenészeire finomhangolva. Helyszínünk az Opus Jazz Club, ahol minden adott az élő jazzmuzsika élvezetéhez.

Az őszi évadban négy albumot dolgozunk fel:

  • 2024. szeptember 10.: Bill Evans: WALTZ FOR DEBBY 
  • 2024. október 8.: Joni Mitchell: MINGUS
  • 2024. november 12.: Frank Rosolino/Conte Candoli: CONVERSATION 
  • 2024. december 10.: Herbie Hancock: V.S.O.P. Live Under The Sky

Bill Evans: Waltz for Debby 

A modern jazz-zongora atyjának, Bill Evansnak (1929-1980) a zongorás triója a jazztörténetben alig belátható magasságú csúcs, máig hat, különösen a nagy felállásban, amikor Scott La Faro bőgőzött és Paul Motian dobolt. Példaadó az egyenrangú partnerek minden korábbinál szorosabb összjátéka. A zenekar negyedik LP-je egy 1961-es Village Vanguard (New York) klubfellépés részlete, amiből a koncert többi száma is megjelent. Evans már Miles Davis utáni éveit élte, de még csak 31 éves volt, a többiek még fiatalabbak. A zongorista címadó szerzeménye – melyet unokahúgának írt – ¾-ben szólal meg, de nemcsak ez utal az európai klasszikusok hatására, hanem az impresszionista jellegű harmóniák is. Evans közérthető és közvetlen modernsége közben is mindent áthat romantikája, úgy érzelmeinek óriási mélysége, mint azok kifejező megformálása meglágyítják a közönség hölgyeinek szívét, sőt, a keménykötésű legényekét is.

Joni Mitchell: MINGUS

A Mingus című lemez nem úgy kezdődik, mintha a nagy, végső kérdésekkel akarna foglalkozni, először egy szülinapi buliba csöppenünk. Utána Joni Mitchell viszont már egy emberről (aki három személy) énekel: God must be a Boogie man! Mitchell elgondolkodtató szövegeinek egy részét Charles Mingus, a nála 21 évvel idősebb, legendás jazzbőgős és szerző dallamaira írta. Együtt kezdtek dolgozni az akkor már halálos beteg (ALS) Mingusszal, de az album csak ’71 nyarán, Mingus halála után jelent meg és lett az egyik legfelemelőbb tiszteletadás a jazztörténetben, azonnal klasszikussá vált számokkal, mint a Dry Cleaner from Des Moines. Mitchell sokáig kísérletezett a zenekari tagokkal a stúdióban, hogy aztán az ideális megoldást Jaco Pastorius nyújtsa a Mingushoz méltó, zseniális basszusgitározással, többek között Wayne Shorter, Herbie Hancock és Peter Erskine társaságában. Az esten vendégünk lesz Nagy Emma énekesnő.

Frank Rosolino & Conte Candolli: Conversation

Frank Rosolino harsonás és Conte Candoli trombitás hangszerük választékos és invenciózus nagymesterei, akiket a West Coast stílushoz szokás sorolni, de rengeteg maradandó dolgot alkottak ezen túl is. A lemezen Párbeszéd címmel megjelent 1975-ös müncheni klubfellépésen hallgatva őket úgy érezzük, hogy a jazz aranykora sosem ért véget. Több évtizedes közös zenei múltuknak hála, olykor előre kitalálják egymás ötleteit, önfeledten, kisfiúsan kergetőznek, örömük a zenélésben mindent áthat, a lassú számokat is derűsen, humorral adják elő. Rosolino nagyívű és szellemes improvizációit Candoli trombitája ugyanannyi spiritusszal viszonozza. A lemez egyenletes hangulata annak is köszönhető, hogy a Sonny Rollins-féle nyitószámon kívül a témák mind a negyvenes évek eleje táján íródtak, jazz-standarddé vált zenés színpadi slágerek. A holland-német ritmusszekció tagjai méltó társai a két amerikai legendának, Rob Pronk zongorázik, aki később a Metropole zenekart is vezényelte.

Herbie Hancock: V.S.O.P. Live Under the Sky

Ha valaha volt Herbie Hancocknak rossz döntése, akkor az, hogy az egyik legtüzesebb zenekarának a V.S.O.P. nevet adta, ami a legalább négy évet halványult konyakok címkéjén található. Miles Davis viszont talán utólag bánta, hogy amikor 1976-ban Hancock hívta a Newport jazzfesztiválra vendégnek, nem csatlakozott. Így akkor Freddie Hubbard trombitált és vele kialakult a kvintett volt Davis-tagokból; Wayne Shorter, Ron Carter, Tony Williams, és egy olyan straight-ahead stílus, amiben benne volt a rockosan is játszó zenészek tapasztalata, semmi halványság, annál több élénkség. Három évvel későbbi, szabadtéri fesztiválfellépésük Japánban csupa tűz, dinamizmusuk még a lassabb számokban is óriási, az összeszokottság elképesztő. A ráadásig csak saját számokat játszottak, amelyek kompozíciós bravúrjai, izgalmas harmóniái nagy szólóknak és élvezetes pábeszédeknek adnak teret. A teljes érzelmi skálán végigviszik a közönséget, az Eyes of the Hurricane-tól a Fragile-ig.