Dedications
Nemrég elárverezték Miles Davis egyik, Moon And Stars névre keresztelt, saját tervezésű trombitáját. A hangszert Keyon Harrold amerikai trombitás szólaltatta meg, aki az aukciósház videójában elmondta, milyen földöntúli érzés ezen a hangszeren játszani. Magyar zenésznek ritkán adódik ehhez fogható élménye, pedig biztosan minden fiatal jazz-muzsikus elképzeli magában azt a pillanatot, amikor valamilyen úton-módon, egy sajátos tér-idő kontinuumban kapcsolatba léphet a jazz fénykorával. A belső filmben monumentális fanfár szól a katartikus jelenet alatt, amikor ez a találkozás – legalábbis képzeletben – megtörténik. Aztán egyszer csak egy amerikai, külvárosi ház kertjében találja magát az ember, a távolban fűnyíró búg, és mindenféle felvezető nélkül, csendben és gyalogszerrel érkezik a felismerés, hogy ez az egész az „itt és most”-ban történik, és ő maga is az élő jazztradíció részese, mi több, alakítója lehet. Úgy sejtem, Fekete-Kovács Kornél többek között akkor érte tetten ezt a lopakodó pillanatot, amikor egyik alkalommal jó barátja, a hivatásos jazzrajongó és hangmérnök, Jim Merod kertjében üldögélt annak saját építésű, kilenc kis vízesése között, ahol már annyian időztek az elmúlt évtizedekben Jim bizalmasaként a műfaj legnagyobbjai közül. Például a Grammy-díjas trombitás, Tom Harrell, vagy az élő jazzlegenda Benny Golson, aki ugyanitt az egész élettörténetét is tollba mondta Jimnek. Néhány év múlva, 2015-ben a majd’ kilencvenéves tenorszaxofonos már a Zeneakadémia nagytermében játszotta Fekete-Kovács Kornél neki címzett szerzeményét, ami az Under The Waterfalls címet kapta. A dal története körbe ért, ahogy az a körforgás-természetű vízhez illik.
A Dedications című lemezen szereplő tíz „ajánlás” egy lépéssel megtoldja a mainstream lemezek koncepcióját: itt a tiszteletteljes odafordulás nem egyirányú, hanem több esetben válaszra talál, amennyiben a címzettek – Benny Golson mellett David Liebman, Bob Mintzer és Sherry Williams – a lemezen szólóikkal is hitelesítik a műveket. Fekete-Kovács Kornélt amúgy sem olyan szerzőként ismertük meg, aki a kódexmásoló igényével, tekintetét a múltra szegezve szeretné rekonstruálni a jazzmesterek fogásait. Éppen ellenkezőleg: 2005-ben eleve azzal a szándékkal alapította meg a Modern Art Orchestrát, hogy az a kortárs klasszikus zene és a jazz határainak tágításával kísérletezzen, emellett pedig műhelyként szolgáljon a zeneszerzőként szárnyait bontogató muzsikusoknak. Megszokhattuk, hogy a MAO zenéje pedig akkor is jelenidejű, ha valamilyen tradicionális formából indul. Így volt ez Purcell barokk operája, a Tündérkirálynő jazz-parafrázisa esetében, és akkor is, amikor Bartók: Tizenöt magyar parasztdal című ciklusát közelítették meg a jazz, az elektronikus, és a kortárs klasszikus hangzás felől, vagy Fekete-Kovács Kornél nagyszabású, Foundations című művében, ami a kortárs zene nyelvére fordítja le a jóga tanításait. Ugyanakkor 2005-ben, amikor a Dedications szvit ötlete megfogant, éppen olyan, a mainstream formakészletére épülő, hagyományosabb big band művekre volt igény, amiben akár két zenekar is együtt tud játszani pusztán azáltal, hogy beszéli ezt a nyelvet. A szükségből ma, tizennégy évvel később egy jazzszvit született, aminek darabjai emberi életszakaszokat, stílustörténeti korszakokat és kontinenseket fognak át.
Szédítő például belegondolni, hogy amikor Bob Mintzer a lemezt nyitó Overtured című számban improvizálni kezd, nemcsak tenorszaxofonos mivoltában teszi ezt, hanem olyan zeneszerzőként is, akinek invenciói a 20. századi big band-zene hangzásához nagyban hozzájárultak. Így tulajdonképpen egy olyan, a MAO rezesei által leterített, fényes szőnyegen „lépdel”, amihez inspirátorként valahol ő maga vetette fel a szálakat. Arról nem is beszélve, hogy Bob Mintzer azóta saját repertoárjába is felvette ezt a művet, így valóban becsatornázta azt a jazztradícióba. Amikor Benny Golson jellegzetes tenor soundja suttogva szólal meg az Under The Waterfalls című kompozícióban, egyszersmind „cameoszereplőjévé” válik a zenének, mint anno Spielberg filmjében, a Terminal 1-ban: jelen van 86 éves zenész-mivoltában, ugyanakkor minden hangjával egykori önmagát, a hard bop tradíció egyik letéteményesét képviseli, aki így magával rántja az asszociációs térbe mindazokat a nagyságokat – köztük Art Blakey-t, John Coltrane-t – akikkel együtt játszott. Ez pedig már-már mitikus óriássá növeszti alakját. David Liebman korát meghazudtoló szertelenséggel szólózik a szopránszaxofonon a Full Moon című Fekete-Kovács-szerzeményben, amiről eszünkbe juthat Old Devil Moon című sztenderdje is, a Mr. J.G. című számban pedig Tony Lakatos ölti fel Johnny Griffin karakterét, akivel Fekete-Kovács Kornélnak még volt lehetősége együttjátszani.
A másik oldalról nézve a Dedications demisztifikál, lerántja a leplet a legendák ember-mivoltáról, miközben jól hallhatóan artikulálja, hogy köztünk is élnek hasonló kvalitású zenészek. Nemcsak a szerző szárnykürt- és trombita-szólóiban, amelyek érzékenység és virtuozitás terén is méltó partnerei a meghívott szólisták játékának. Mint megtudom, a lemez végén szereplő Mr. Hyde a 2015-ben tragikus körülmények között elhunyt dobos, Mohai András tiszteletére született. „Te szemét, ez én vagyok!” – idézi Kornél a pillanatot, amikor a kompozíció bonyolult metrikai modulációi alapján Mohai magára ismert. Most, hogy már valóban elrejtőzött előlünk, egy másik hozzá mérhető dobos, Csízi László játéka mögül integet az ő ikonikussá nőtt személye. A szám vége felé hallható vidám füttykórus például lehetne felhívás arra nézvést, hogy ne várjunk arra a kürtszóval jelzett nagy pillanatra, amikor majd találkozunk egy „legendával”.
